2012. május 3., csütörtök

Tűsarokban peluscsere, avagy anyának lenni manapság

Bizony sokáig agyaltam rajta, hogy egyáltalán megírjam-e ezt a posztot. Aztán végül úgy döntöttem, mégis megírom. Ha más haszna nem is lesz, legfeljebb Barnabás olvassa majd el hogy miért is úgy alakult az életünk, ahogy.
Egy pár sor magunkról:
Az ingatlanszakmában dolgozom immáron 6 éve, szerencsés vagyok, mert olyan munkám van, amit szeretek, és szerencsére ezt főnökeim is honorálják. Párom jelenleg egy biztosító társaságnál dolgozik tanácsadóként. Én 32 vagyok, ő 30 éves. Már akkor tudtuk, hogy gondok lesznek, amikor eldöntöttük, hogy gyereket vállalunk. Az én fizetéskiesésem pengeélre helyezte kis családkezdeményünk gazdasági életét. Nyilván az is megfordult a fejünkben, hogy Márk marad itthon Barnussal, én meg a szülés után visszamegyek dolgozni amilyen gyorsan csak lehet. Persze próbáltunk megfelelni a sztereotípiáknak, miszerint az anya azért anya, hogy otthon legyen a gyerekkel, és nevelje azt, a férfi pedig legyen a családfenntartó, mert kb amióta ember az ember, ez így van jól...
Igen ám, de a válság a legtöbb bérből és fizetésből élő pár/család számításait keresztülhúzta. Így vagyunk ezzel mi is. Az idősebb generációk furcsán vonogatják a szemöldöküket, amikor kiderül egy ismerősükről, hogy az anya visszamegy dolgozni amint tud, a baba meg vagy apával marad otthon, vagy bekerül bölcsibe. Én lennék a legboldogabb, ha nem lennének ilyen gondjaink, és itthon maradhatnék a fejekben már megszokott bűvös 3 évig.
Barnus most 2 hónapos, túl vagyunk az első hónapok "megpróbáltatásain", és ahogy számba vettük anyagi javainkat, és lehetőségeinket, arra jutottunk, hogy az lesz az optimális megoldás, ha augusztusban, ahogy lejár a TGYÁS, én visszamegyek dolgozni, és mivel Barnus még túl pici a bölcsihez, plusz nem is támogatjuk a bölcsis megoldást, így Márk marad majd itthon.
Nehéz ám megbirkózni mindkettőnknek az új feladatkörrel, vagyis hogy én átmegyek családfenntartóba, ő meg gyereknevelő-sütő-főző-takarító apukába, de jelen helyzetben nincs más választásunk. Van 20 éves hitelünk, autónk, házunk, igényeink, amelyeket szeretnénk fenntartani továbbra is, és van egy csepp gyerkőcünk, akinek mindent megadunk, ami csak erőnkből telik. Nem olyan vészes a helyzet, hogy kenyérre ne lenne pénzünk, de ha a növekvő tendenciát akarjuk folytatni, vagyis hogy fizetjük a számláinkat, és nem éljük fel a megtakarításainkat (aminek léte már önmagában nagy szó manapság), igenis annak kell dolgoznia, aki többet ér a munkaerőpiacon. Jelenleg ez én lennék. Persze sok fejben kapásból az fordul meg, hogy "na, a pasid el se tud tartani, semmirekellő fazon és te még szültél is egy gyereket is neki". Erre csak azt tudom mondani, hogy ma pénzügyi szolgáltatást értékesíteni Magyarországon vállalkozóként havi fix jövedelem nélkül meglehetősen rizikós, mondhatni lehetetlen. A meghirdetett fix állásokat meg már azokkal betöltik, akik valakinek valakijének a valakijei. Jó anyagi helyzetű családból származom, amire lehetett, a szüleim megtanítottak, igenis büszke vagyok rá, hogy bulldog természetem van, és a jég hátán is megélek, én nem az autót, házat, vagyont kerestem amikor ismerkedtem, nekem nem szükséges, hogy eltartson a pasim, és az életben a legnagyobb gondom az legyen, hogy hova menjek szoliba... Sokkal inkább a szerelem, a békés, boldog családi élet és kiegyensúlyozott kapcsolat volt a szempont. Sokszor elgondolkozom, hogy amikor fiatal koromban az önmegvalósítás mellett döntöttem, és nem a "kényelmes" családi vállalkozást választottam, akkor még fogalmam se volt, hogy mire vállalkozom. Mégis egyetlen percét se cserélném el a picit nehezebb életemnek, mint ami lehetett volna. Boldog vagyok így! És nagyon boldogan fogok visszamenni dolgozni augusztusban, vagy szeptember elején, mert tudom, hogy Barnabás a világ legjobb apukájával lesz, minden szeretetet, törődést és nevelést meg fog kapni amíg én dolgozom, és igen, anya majd kitapossa az utat ezen a rögös úton, mert ilyen a természete!!! Csak azt sajnálom, hogy 10 frissen szült anyukából 8-nak hasonló jellegű gondjaik vannak. Mi szerencsések vagyunk, mert megengedhetjük magunknak azt a "luxust", hogy apa maradjon itthon Barnussal, az én fizetésemből, és a megtakarításaink egy részéből ki fogunk jönni addig, amíg Barnus eléri a bölcsis kort, azonban mi van azokkal a családokkal, ahol 2 fizetésből is alig marad egy kis plusz, és a váratlan kiadások (mert ilyen valljuk be, minden hónapban van, mértékegysége a 30.000 Ft) azért váratlanok, mert váratlanul jönnek. Azok ne vállaljanak gyereket??? És lehet okolni a kormányt, a bankokat, a magas THM-et, vagy csak sajnálhatjuk magunkat. Igenis élni kell az életet, boldog dolgozó anyukává kell válni, aki alig várja, hogy nagy cuppanós puszit nyomjon a kis Bóbita fejére, ahogy hazaér. Egy életünk van, és azt úgy éljük, ahogy nekünk jó. Senki és semmi nem számít!
Úgyhogy kedves hasonló cipőben járó anyukák, tessék levenni a házimamuszt, felvenni a tűsarkút, és váltsuk meg a világot!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése